"Ezen a helyen ma, 40 év múlva, villamosan világított, vízvezetékkel ellátott, pompás fürdőhely van, vasbeton kikötője valóságos látványosság. Igazi úri társaság szokott itt nyaralni. Már javában folyt a fényes fürdőélet, egyszer megint betévedtem oda porosan, sárosan, hosszú gyaloglás után. Szakállam összecsapzott, kalapom úgy össze volt gyűrve, mintha marhavásártéren alkudtam volna (köveket hordtam benne); minden zsebem tele volt valami homok vagy agyagmintával stb. Egyszóval olyan látvány lehettem, hogy gyermekek megijedtek tőlem, s legföljebb csak Jókainak valamelyik hisztérikus regényhősnője szerethetett volna így belém.
De hát enni csak kell valamit. Bementem a vendéglőbe. Gyönyörű építmény, hatalmas szép teraszán künn ültek a vendégek, az étterem ebben a gyönyörű időben üres volt, még a legyek is kitódultak onnan. Künn a teraszon legszebb hölgyek gyönyörű gyűjteménye. A rózsapiros arcok párnái közül kiragyogó szemek csillagsokasága, a legszebb kis lábak igéző gyűjteménye, édes kacaj, jóízű falatozás; gyönyörűség nézni a mosolygó, vakító fogsort, amint a kukoricába beleharap, vagy a finom kis kezet, amint az étlap kemény papirosával legyezi magát, s a fátyolszerű blúz reásimul a legideálisabban gömbölyű vállacskára... Hisz a Balaton mellett mindenki olyan jókedvű, olyan életpiros a teste-lelke!"
(Cholnoky Jenő: Égen, földön - Franklin Társulat, 1934)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése