"Ezen a helyen ma, 40 év múlva, villamosan világított, vízvezetékkel ellátott, pompás fürdőhely van, vasbeton kikötője valóságos látványosság. Igazi úri társaság szokott is nyaralni. Már javában folyt a fényes fürdőélet, egyszer megint betévedtem oda porosan, sárosan, hosszú gyaloglás után. Szakállam összecsapzott, kalapom úgy össze volt gyűrve, mintha marhavásártéren alkudtam volna (köveket hordtam benne); minden zsebem tele volt valami homok vagy agyagmintával stb. Egyszóval olyan látvány lehettem, hogy a gyermekek megijedtek tőlem, s legföljebb csak Jókainak valamelyik hisztérikus regényhősnője szerethetett volna így belém.
De hát enni csak kell valamit. Bementem a vendéglőbe. Gyönyörű építmény, hatalmas szép teraszán künn ültek a vendégek, az étterem ebben a gyönyörű időben üres volt, még a legyek is kitódultak onnan. Künn a teraszon a legszebb hölgyek gyönyörű gyűjteménye. A rózsapiros arcok párnái közül kiragyogó szemek csillagsokasága, a legszebb kis lábak igéző gyűjteménye, édes kacaj, jóízű falatozás; gyönyörűséges nézni a mosolygó, vakító fejér fogsort, amint a kukoricába beleharap, vagy a finom kis kezet, amint az étlap kemény papírosával legyezi magát, s a fátyolszerű blúz reásimul a legideálisabban gömbölyű vállacskára... Hisz a Balaton mellett mindenki olyan jókedvű, olyan életpiros a teste-lelke!
De ide nekem most nem szabad kimennem, hisz elrontanám az étvágyukat az én izzadtságtól csapzott egyéniségem látványával! Bennmaradtam hát az étteremben. Néhány pincér keresztülszaladt, meg is szólongattam őket, de "Igenis, kérem azonnal!" biztatáson kívül egyebet nem kaptam. Mindegyik végignézett, elfintorította rendesen pisze orrát, s odábblibbent.
Végre meguntam a dolgot, s észrevéve a fürdőigazgatót - jó barátomat - a vendégek között, odasompolyogtam hozzá, és kértem, hogy küldessen be nekem valamit enni, mert éhes vagyok, s így nem akarok kijönni, benn meg nem szolgálnak ki.
Az igazgató udvariasan felugrott, elővette a pincéreket, összeteremtette őket, de azok nagy magyarázkodásba bocsátkoztak. Végre nagy nevetve jött hozzám a főúrral, s kérte a bocsánatot, hogy ne haragudjak, de siófokinak néztek, s a siófokiakra haragusznak."
(Cholnoky Jenő: Égen, földön - Franklin Társulat, 1934)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése